A magyar közigazgatási szakemberképzés és karunk története

A hazai közigazgatási szakemberképzés és a jegyzőképzés története viszonylag rövid időre tekinthet vissza, kezdetei csak a kiegyezést követően kezdenek körvonalazódni. Részben a jogtudományi karokhoz, részben pedig a közgazdaságtudományi karokhoz kapcsolódtak. 

Magyarországon a XVIII. században kezdődött meg a politico-cameralis tudományok oktatása, mégpedig a jogászképzésben.

Az 1883. évi minősítési törvény a doktori diplomát képesítő erővel ruházta fel. Így a közigazgatás felső szintjén a fogalmazói tevékenységhez, középszinten a törvényhatósági, továbbá a városi igazgatásban a vezető tisztségviselők alkalmazásához jogvégzettséget írtak elő. A minősítési törvény a gyakorlati közigazgatási vizsga bevezetését is szorgalmazta.

A múlt század második felének végére megteremtődött az a jogász, aki végzettségénél fogva, a közigazgatás felső- és középszintjén közigazgatási generalistává nőtte ki magát. A közigazgatás alsó szintjén, a községi adminisztrációban pedig csupán a századfordulón teremtődtek meg a szakképzés intézményi feltételei, mégpedig a jegyzőképzés államosításával. Az 1883. évi minősítési és az 1900. évi jegyzőképzési törvény egy sajátos modellt teremtett; meghonosította a nem átjárható rendszerű – nem egymásra épülő – kétszintű szakképzést.

A XX. században többirányú változások tapasztalhatók. A század első felében a közigazgatási képzés további két pillére épült ki. Az egyetemi végzettséghez társult a már korábban elhatározott, ámde csak 1934-re elkészült közigazgatási gyakorlati vizsga szisztéma, továbbá az 1936-tól rendszeresített tematikus tanfolyami továbbképzés. 

A legerőteljesebb változást azonban az jelentette, hogy valamennyi érintett szakma frontális támadást indított a „kvalifikációs erővel” rendelkező jogi diploma ellen. A jogi karok egyoldalú igazságszolgáltatás-centrikus képzését elmarasztaló támadások végül is két eredményt könyvelhettek el. Már 1914-ben erőteljesen szorgalmazták, hogy a József Nádor Műszaki Egyetem keretében létesüljön Közigazgatási Szakosztály, mivel: „a közintézmények legnagyobb részében a közigazgatási ügyeket félbemaradt egzisztenciák és dilettánsok végezték”.

1929-ben született törvényi elismerés, s a közgazdaságtudományi oklevelet egyenrangúsították az állam- és jogtudományi oklevéllel. 1934-ben – Közép-Európában – az első természetes egyetemi tár­sulás létrejöttével pedig a József Nádor Gazdaság- és Műszaki Egyetemen közgazdasági–közigazgatási kar (szak) is alakult. A jogi diploma egyeduralmát letörő intézkedések mellé társult még a már hivatkozott gyakorlati közigazgatási vizsga, amely a jogvégzetteknek tette lehetővé a vizsgát, ha közigazgatási pályán kívántak elhelyezkedni, s vezető tisztséget betölteni.

A polgári kori fejlődés és szabályozás egy differenciált, s az igényeknek jobban megfelelő képzési rendszert honosított meg, mint a jelenlegi. A század közepétől napjainkig ennek a rendszernek a le­építése és egyoldalúsítása figyelhető meg.

Mi az, amit a képzési rendszer megtartott? Megmaradt a kétszintű képzés. Az egységes jogászképzés vált általánossá. A „szintre képző” intézmények az ún. tanácsakadémia–egyetem relációjában 1953-tól átjárhatók voltak. A főiskola-egyetem relációban (1978-tól) egymástól elzártan, míg napjaink legújabb fejleményeként – 1995-től egymásra épülten funkcionálnak. 

A jegyzőképzés megszűnésével, a tanácsrendszer kialakulásával megváltozott formában új tartalommal indult az államigazgatási szakemberképzés. Az 1952-ben szervezett Tanácsakadémián elsősorban megyei, járási vezetők képzése folyt. A községi vb elnökök és vb titkárok képzése kezdet­ben a budapesti központi Államigazgatási Iskolán, 1954-től pedig Budapesten, Szombathelyen, Pé­csett, Nagylétán és Gyulán működő Államigazgatási Iskolákon, majd 1955-től „Tanácsiskolákon” történt. Az ’56-os forradalom következményeként a Tanácsakadémián 1958-ig szünetelt az államigazgatási szakemberképzés, a Tanácsiskolák pedig megszűntek. 

1957-ben a Kormány úgy rendelkezett, hogy újra kell indítani a tanácsi szakemberképzést. 1957. októ­ber 1-től Államigazgatási Iskolát létesítettek Budapesten, Veszprémben és Nyíregyházán kizárólag a községi tanácsi vezetők képzésére. 

1963-tól az Államigazgatási Iskolák szerepét a Budapesten, Szombathelyen és Veszprémben működő Tanácsakadémiák vették át. A képzési idő 5 hónapról 10 hónapra növekedett, 1970-től pedig két évre emelkedett. Ekkor a három Tanácsakadémiát – egy főiskolai jellegű – intézménnyé vonták össze. Az 1021/1970. MT. határozat kimondta, hogy a Tanácsakadémia végzi: 

  • a községi és nagyközségi vb-ainak titkára és más tanácsi igazgatási szakemberek kép­zé­sét, 
  • a községi és nagyközségi tanácsok vb elnökének képzését, 
  • a tanácsi vezetők továbbképzését, 
  • a tanácsi tevékenység tervszerű, tudományos vizsgálatát. 

A 80-as évtized a magyar felsőoktatás állandó megújítási kísérleteinek korszaka volt. Ebben a miliőben bontakozott ki, az 1977-ben alapított Államigazgatási Főiskola alap-, szak- és továbbképzési tevékenysége. A Főiskola az 1977. évi 3. tvr., illetve az ennek végrehajtásáról rendelkező 1017/1978 (VI. 14.) MT sz. határozat alapján az 1978/79. tanévben kezdte meg az első tanévet. A jogelőd Tanácsakadémián végzetteknek 1978–85. között lehetőségük volt külön tantervi követelményrendszer teljesítésével (3 féléves képzés és államvizsga) a főiskolai igazgatásszervező oklevél megszerzésére. 

A '70-es évtizedtől hagyományozott képesítési követelményekkel és a továbbképzéssel kapcsolatos feladatok közül az egységes községi szakvizsga, az általános államigazgatási ismeretek szakvizsga előkészítése, megszervezése, a vizsgáztatásban közreműködés, s a megyei oktatási-továbbképzési intézetek módszertani koordinálása gazdagították még az induló főiskolai képzést. 

A vonatkozó jogszabályokban rögzített feladatának megfelelően az Államigazgatási Főiskola létreho­zását követően három tagozaton (nappali – esti – levelező) kezdte meg a graduális képzést. Eh­hez járult a már diplomával rendelkező olyan szakemberek kétéves, levelező tagozaton működő oktatása, akik szakdiplomával rendelkeztek ugyan, de feladataik ellátásához az igazgatási szakismeretek megszerzése is nélkülözhetetlen volt.

Kezdetben a tanulmányi idő a nappali tagozaton három év, az esti és levelező tagozaton négy év volt.

Az Államigazgatási Főiskola működésének első tíz esztendejében teljes vertikummal kiépült. Az intézménybe való, korábban 3–4-szeres szinten állandósult túljelentkezés a nappali tagozatra jelent­kezők esetében 1992 és 1999 között 14–16 szorosra emelkedett. A főiskola a különböző képzési formák keretei között a 90-es évekre már a magyar közigazgatás személyi állományának több mint 25%-át adta. Ugyanakkor egyértelmű, hogy az önkormányzati törvénnyel, a politikától elválasztott, karrierrendszerre állított köz­igazgatási személyi állománnyal, a 90-es évek elején alap­ve­­tő­en új helyzet állt elő a magyar köz­igaz­ga­tás­ban, illetve erre az időre váltak nyilvánvalóvá a ma­­gyar közigazgatási felsőfokú képzés meglévő ellent­mon­dásai. Az ellentmondások legnagyobb ré­sze abból ered, hogy míg a nyugati országokban a pro­fesszi­o­ná­lis közigazgatás elkülönült szak­ma, amely teljesen elkülönült szakirányú felsőoktatást igényelt és ho­zott létre magának, addig Ma­gyar­országon a közigazgatási felsőoktatás különválása – noha az Államigazgatási Főiskola lét­re­ho­zásával megkezdődött, az új kor követelményeinek megfelelő egyetemi képzés szint­jének a ki­épü­lése – már félbemaradt. A közigazgatás valós szükségletei, a jelentős számú magasan képzett köz­igazgatási tisztviselő iránti igény hatására már 1985-ben felmerült az egyetemi köz­igaz­ga­tá­si szint megteremtése. A 90-es évek elejére elkészült az egyetemi képzés tanterve, amelyet a ha­zai és nem­zet­közi szaktekintélyek elismerően méltattak. 

A szervező–szolgáltató közigazgatás számára egyre inkább létfontosságú a közigazgatás és gazda­ságtudományokban is magasan képzett szakemberek munkája. Amennyiben a szolgáltató, feladatmegoldó, kreatív, iniciatívával rendelkező, nyelveket beszélő, széles szakmai alapműveltséggel ren­delkező szak­em­ber lesz a közigazgatás személyi állományában az ideál típus, akkor elengedhe­tetlen a közigazgatász-képzésben a második fokozat. 

Ezen kihívásnak az Államigazgatási Főiskola, mint önálló intézmény már nem tehetett eleget, mi­vel a ma­­gyar felsőoktatás szervezeti reformja keretében a Főiskola a Budapesti Köz­gaz­da­ság­tu­do­­má­nyi Egye­tem­mel fuzionált; 2000. január 1-jével létrejött a Budapesti Közgazdaságtudományi és Ál­lamigazgatási Egye­tem. 2003. szeptemberétől a BKÁE kibővült a Szent István Egyetem volt három karával. A 2004. évi LX. törvény alapján Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem és a Szent István Egye­tem három volt kara – ezek: Élelmiszertudományi Kar, Kertészettudományi Kar, Tájépítészeti Kar – 2004. szeptember 1-jétől Budapesti Corvinus Egyetem néven kezdte meg működését. 2005. decemberétől az egyetemi kar elnevezése Közigazgatástudományi Kar volt. 

Az egyetemi szintű közigazgatási képzés lényege a hároméves főiskolai szintű képzés továbbfejlesztése, átmenetet biztosítva a generalista ismeretanyagra épülő egyetemi szintű közigazgatási szakem­berképzésbe. A Közigazgatástudományi Kar tanszéki struktúrájára épült az egyetemi szin­tű képzés, melynek előkészítésében a Kar jelentősen támaszkodott rokon felsőoktatási intézmények szakem­be­rei­re és a BCE érintett karainak szakértő oktatóira. 

A képzés célja széles szakmai alapműveltséget biztosító graduális képzés, melynek során a hall­ga­tók kor­szerű számítógépes oktatásban, differenciált szaknyelvi képzésben részesülnek, va­la­mint je­lentős sze­rep­hez jutnak a fakultatív, idegen nyelvű, tantárgyak, az EU ismeretek. A kép­zést in­ten­zív hallgatói szak­mai gyakorlat zárja le. 

A Kormány 1278/2010. (XII.15.) határozatával döntött a Nemzeti Közszolgálati Egyetem létrehozásáról, amellyel a közszolgálati felsőfokú szakemberképzést egységes intézményi alapokra kívánja helyezni.  

A Kormánydöntés alapján az új egyetem a honvédelmi és katonai felsőoktatást végző Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem, a rendvédelmi és rendészeti felsőoktatást képviselő Rendőrtiszti Főiskola és a Budapesti Corvinus Egyetemtől különváló, a közigazgatási felsőoktatást alaptevékenységként folytató Közigazgatástudományi Kar egyesülésével jön létre.  

A jogelőd intézmények 2012. január 1-jétől a Nemzeti Közszolgálati Egyetem önálló karaiként működnek tovább hagyományaik megőrzésével, a szorosabb oktatási és kutatási együttműködés, valamint a hatékonyabb működtetés érdekében.

A közigazgatási szakemberek képzése 2012. január 1-től a Közigazgatás-tudományi Karon folyik, melynek jogutódja 2016. február 1-től az Államtudományi és Közigazgatási Kar.